Az első lépések

Miután párom elköltözött gyermeke édesanyjától (ne tudjátok meg mennyi időbe került, hogy ezt az egy szót igy leirjam, de majd megtudjátok miért), akkor kezdődtek a harcok. Egy januári napon csörgött a telefonom, hogy költözöm gyere te is velem először hirtelen nem tudtam, hogy jó emberrel beszélek-e.

Itt kezdődött minden....

Miután kiderült, hogy én is a képben vagyok, kezdődött az elidegenítés (szóra kattintva részletes lírást ad). 

Akárhányszor picurka jött hozzánk nem szállt ki a kocsiból, sírt és üvöltött mint a sakál.

Idézem:

 - Anya és a mama azt mondta nem szeretsz és nem viszel haza, haza akarok menni, mert nem szeretsz...
- Anya azt mondta hogy nálad nem kapok enni...
- Anya azt mondta, ha nem jövök veled el akkor nem mehetek haza....

És még sorolhatnám ezeket a csodás indokokat amik egy akkor 2 és fél éves gyerek fejében kavarogtak...

Eltudjátok képzelni, hogy mi zajlik egy ilyen pici lelkében és fejében?
Egyértelmű, hogy igen, ha hasonlóképp szeretitek a gyermeket/gyermekeket, ahogy én szeretem a párom kisfiát.

Ez nagyon sokáig így ment, a láthatást anyuka folyamatosan vissza vetette, folyamatosan agresszívnak volt feltüntetve a párom és még több pénzt akar....mondjuk ez a mai napig így van...sajnos... De ezekről majd bővebben is fogok írni...